Valaki főként Beatles-t hallgat. Kívülről tudja majdnem az összes számot. Megragadja az együttes visszafogottsága, a csak zenében meglévő lendület és a nem túl szofisztikált zene ellenére is izgalmas akkordok. Mindegyik srác elegáns, öltönyt hord és meglehetősen kulturáltan viselkedik a színpadon. Tehát nála ez a nyerő.
A Rolling Stones nem játszik szerepet az életében, a logójukon kívül nem is ismeri őket. A kinyújtott nyelv, bár talán érdekes számára, de nem kelti fel annyira az érdeklődését, hogy mélyebben foglalkozzon a bandával. Meglepődik amikor először hall egy számot tőlük és főként akkor, amikor meglátja először őket a színpadon zenélni.
„Ki ez a cérnavékony ember, aki kontroll nélkül ugrál a színpadon és úgy néz ki, mint akinek valami baja van a szájával? Hogy néznek ki? És mi ez a zene? Nekem ez nem kell.”
Ha nagyon leegyszerűsítem, akkor a Beatles pl. lehet az igenlés
She loves you, yeah, yeah, yeah She loves you, yeah, yeah, yeah She loves you, yeah, yeah, yeah
A Stones pedig a tagadás.
I can't get no satisfaction
I can't get no satisfaction
I can't get no, oh no, no, no
Ha így nézzük, nagyok a különbségek. Nem lesz rövid folyamat, amíg emberünk elfogadja őket és talán egy idő után megfigyeli saját magán, hogy kezdi megkedvelni mindazt, amiről a zenéjük szól. Fogalmazhatunk úgyis, hogy rajongó lesz. Újra és újra magával ragadja az a dinamizmus, a lelkesedés és a féktelen energia. Ami az elején furcsa volt, már-már taszító, abban meglátja azt, amit szeretni tud. Még az a furcsa száj is bejön neki.
Ő változott meg? Valószínűleg igen. A valóság több éve ott volt az orra előtt és nem volt hajlandó annyit foglalkozni vele, hogy megismerje. Egyszerűbb volt elutasítani, ill. nem figyelembe venni. Tulajdonképpen arra sem figyelt valószínűleg igazán, hogy benne miért pengetett olyan húrokat az elején, ami miatt ez a negatív vélemény kialakul. Nem foglalkozott saját maga megismerésével, a saját érzéseinek és gondolatainak kiváltó okával.
Így viszonylag sok idő telik el, amit így utólag lehetne elvesztegetettnek is aposztrofálni, azonban végül is a lemezek bármikor meghallgathatók, a fellépéseket utólag is meg lehet nézni.
Ha analógiát kellene vonnom fenti példa, valamint a napi élet és az üzleti gyakorlat között, akkor szerintem nagyjából ugyanez játszódik le bennünk. Vannak olyan emberek, akikkel egyből megtaláljuk a hangot, ők a mi tükörképeink. Könnyű kijönni velük és keressük a társaságukat. Élvezettel töltjük el az időnket velük és értékelünk minden pillanatot, amelyet együtt töltünk.
És természetesen léteznek olyanok is, akik a mi ellentéteink. Azonban, míg a magánéletben simán kizárhatjuk őket az életünkből, ezt a munkahelyen bajosan tehetjük meg. Ebből adódhatnak a címkézések, a konfliktusok, a kommunikációs problémák. Hiszen össze vagyunk zárva, együtt kell elérnünk valamit, de egyikünk sem foglalkozik annyira a másikkal, hogy megértsük a viselkedését. Egyszerűbb azt mondani, hogy „nem tudok együttműködni vele”. Egyszerűbb minősíteni. Egyszerűbb kibeszélni a háta mögött. Ja igen, és kevesebb időt és energiát igényel mindez.
Ehhez képest ritkábban jutunk el odáig, hogy elkezdjük értékelni a másságot, a különbözőséget.
Mi ezzel a probléma? Nem sok.
Mindösszesen annyi, hogy míg egy zenekart bármikor meg tudunk hallgatni utólag, újra és újra felfedezve azt, amit megkedveltünk, azokat a helyzeteket nem lehet visszafordítani, amikor valakivel, valahol, valamikor úgy cselekedtünk, hogy nem voltunk tisztában teljesen a másik fél értékeivel. Így ez a kapcsolat végérvényesen megromlik, vagy nagyon nehezen javítható meg újra.
A különbségek és a változatosság elfogadása, pláne értékelése egy rohadt nehéz folyamat. Az is lehet, hogy a végén nem jön össze az együttműködés, mert olyan nagyok az ellentétek.
De legalább akkor tisztában leszünk a miértekkel.
Az egészhez az első lépés önmagunk megismerése. Minél előbb elkezdjük, annál inkább tudatában leszünk a viselkedésünk mozgatórugóinak. Ezután leszünk képesek arra, hogy másokra is figyeljünk, megnézzük, hogy hol vannak az azonosságok, amelyek előre tudják vinni a kapcsolatot velük és hol vannak a különbségek.
A különbségek azonban csak negatívan tudnak hatni? Vajon ezek a különbségek nyújthatnak-e segítséget az együttműködés során? Ha igen, akkor milyen értékek lehetnek ebben? Hol rendelkezünk vakfoltokkal a saját személyiségünkkel kapcsolatosan, amelyre ellentétünk rá tud mutatni? Hol tud az ellentétünk kiegészíteni úgy, hogy utána a közös eredmények is sokkal jobbak legyenek?
A kérdések megválaszolásához „csak” az első lépést kell megtenni – Te mikor kezded el?